E sorok írásakor 44 éves vagyok. Már nem fiatal, de még nem is öreg. Valahol ott középen. Középkorú.
Ebben az életkorban sokakban elkezdődik egy számvetés: mi volt eddig, mi lesz még ezután?
Bennem ez nem úgy merült fel, hogy "mit hagytam ki?" vagy "mi hiányzik?", hanem úgy kezdett el foglalkoztatni, hogy: "mit hagyok magam után, ha én már nem leszek?"
Vajon jobb lett-e, lesz-e a világ azáltal, hogy én a Földön voltam?
Világéletemben informatikával foglalkoztam: vagy csináltam, vagy oktattam, de mindenképpen az IT körül mozogtam. A fenti számvetésben az oktatás jön ki jobban: végülis nem egy és nem két család életét változtattam meg azzal, hogy valakiből szoftverfejlesztő lett a kezeim alatt. Élvezetes, kihívásokkal teli, folyamatos rejtvényekkel rendelkező terület ez, amit az átlagosnál jobban megfizetnek.
Maga az IT csinálása (a szoftverfejlesztés) már nem jön ki ilyen pozitívan a megmérettetésből: elkészült, kiadtuk, egy részét valóban használták, használják, de nagyon nagy része a "fiókban" végezte. Megrendelték, elkészítettük, kifizették, és azóta sem lett bevezetve. De valójában nem is ez a bajom vele. Bármit is csinálok, az egy mesterséges világban jelent valamilyen változtatást. Ha lekapcsolják az áramot (vagy újabban már az internetet is elég), akkor volt, nincs. Nagyon lecsupaszítva: biteket forgatok valahol egy számítógép mélyén.
És ez nem volt kielégítő. Kézzelfoghatóbbra vágytam.
Földműves családból származom. A nagyszüleim szüleinek több ágon is komoly földbirtokai voltak, és az egész családomon végigvonul a föld, a növények és az állatok szeretete.
Mióta az eszemet tudom, majdnem folyamatosan volt valamilyen növényem: magokat ültettem cserépbe, néztem, ahogy fejlődnek, változnak, élnek. Még a legénylakásomba is került valahonnan egy-két cserép növény.
Az igazi robbanásszerű változás akkor következett be, amikor már felnőttként megvettük a nyaralónkat - igen, jól gondolod - egy darab földdel. Megszólított, összekapcsolódtunk, tanított, tanultam, olvastam, próbálkoztam, fejlődtem. Aranykalászos gazda lettem (és nem a papírért, hanem a tudásért).
Az, hogy nem akarok vegyszerezni, korán megérkezett. Ha vegyszeres terményt akarok enni, akkor elmegyek valami szupermarketbe, és leveszem a polcról. Ha már dolgozom vele, akkor érje meg.
Ha azt várod, hogy most kijelentem, hogy minden sikerült, és a hátralévő út egy tündérmese, akkor csalódni fogsz. Sok mindent kipróbáltam, és több volt a kudarc tanulás, mint a siker. Vissza kell(ett) szednem azt, ami bár a véremben van, de tudatosan nincs meg. Ez a folyamat talán sosem ér véget... egyik nagyapám szép kort élt meg, és még idős korában is mondogatta, hogy mennyi mindent tanult az elmúlt szezonban is.
Aztán valahogy bekúszott az az elv is, hogy a természet is működik valahogy: nem trágyázza, nem gyomirtózza, nem kapálja, és nem ássa senki, mégis megvan valahogy. Egy erdő egész jól elvan ezek nélkül a tevékenységek nélkül is.
Megismerkedtem a növénytársítások elvével is: pl. ha sárgarépát ültetek hagyma mellé, akkor egymás kártevőit riasztják. Lefordítottam magamnak: ezzel az egy rendszerszintű összehangolással képes vagyok elérni, hogy se a répával, se a hagymával ne kelljen foglalkoznom, csak megnőnek, és betakarítom őket. Informatikus énem elkezdett örömtáncot járni.
A permakultúrát én a "lazy gardening" (lusta kertészet) oldaláról találtam meg: ha felturbózom a sárgarépa-hagyma sztorit, akkor lehet egy egész kerti rendszerem minimális munkával. Egyszer állítsd össze jól, aztán már csak igazítgatni kell. Mint a szoftverfejlesztés: egyszer lefejleszted a programot, elindítod és megy magától. Ó, ez nekem való! - gondoltam.
És akkor jelentkeztem egy permakultúra tanfolyamra (PDC), és kiderült, hogy a permakultúra sokkal többről szól, mint a lusta kertészet... sokkal fontosabbak az elvek, amiket képvisel (törődj a földdel, törődj az emberrel, és oszd meg a felesleged), mint az egyes technikák... De most hadd ne menjek bele, lesz még rá alkalom, jó sok bitet átforgathatok még, mielőtt betelik a szerver háttértára...
A permakultúrás vonalon kapóra jött, hogy több évtizede IT-val foglalkozom: régóta megvan az a képességem, hogy gondolatban apró összetevőkre szétbontsak rendszereket, és másképp, jobban rakjam össze őket - nagyjából ezt csinálja egy szoftverfejlesztő. Ráadásul rengeteget oktattam is: minden idegszálammal rá tudok kapcsolódni arra az emberre, akinek a helyzetét meg kell értenem, és könnyen össze tudunk hangolódni. A tanítványaim sokszor nem is tudták megfogalmazni a kérdésüket, de én ráéreztem - ez nagyon hasznos a permakultúrás projektek felmérésénél is.
De visszatérve az eredeti vonalra, hadd ragadjak ki egyetlen aspektust, ami ahhoz kapcsolódik, amivel ezt az írást kezdtem: mi marad utánam, ha én már nem leszek?
Szerintem keveseknek jelent újdonságot az, hogy a természeti környezetünk elég rossz bőrben van. Ez azért rossz nekünk, mert a túlélésünk a természet állapotán múlik. A reakciók persze széles skálán mozognak: van, aki nem foglalkozik vele, mert "majd lesz valahogy", vannak, akik egyenesen tagadják, hogy bármi probléma lenne, míg a skála másik végén azok állnak, akik szerint elkerülhetetlen az összeomlás, és pár éven, esetleg egy-két évtizeden belül be is fog következni.
Nem gondolom hősnek magam, szóval tuti nem az lesz, hogy "brúszviliszként" harcba szállok a gonosszal, miközben 8 milliárd 299 millió ember karbatett kézzel nézi, hogy mit csinál ez a majom (én), míg végül győzedelmeskedek, és a világ megmenekül, pattintsunk fel még egy sört, emberek, vissza a popcornhoz!
Én csak annyit akarok, hogy az, amit meg tudok tenni, azt megtegyem azért, hogy szebb legyen a jövőnk (vagy egyáltalán legyen), szóval szívesen tervezek permakultúrás kerteket, birtokokat, és szívesen átadom az eddig megszerzett tudásomat ezen a területen...
Szokták idézgetni, hogy "az az egy szívószál nem számít - mondja 8 milliárd ember" kifejezve ezzel azt is, hogy bármi, amit nagy tömegben csinálunk, az igenis számít. Úgyhogy mi lenne, ha ez úgy lenne, hogy "én megcsinál(tat)om a kertemet permakultúrásra - mondja 8 milliárd ember"?
Bárhogy is alakul az életem hátralévő része és ezalatt az ökoszisztéma sorsa, én azzal szeretném lehunyni utoljára a szememet, hogy "én megtettem mindent, ami tőlem telt. Ha nem jött össze, hát nem rajtam múlt."
keress meg bennünket: info@permaflow.garden
